Szaloncukor történet

A szaloncukor ősét, a fondant cukrot először a XIV. századi Franciaországban említik. Mintegy ötszáz évvel később a kedvelt édesség aztán német közvetítéssel érkezik Magyarországra ugyanúgy, mint a karácsonyfa állítás szokása. Az 1820-as évektől elsősorban a tehetős polgári családok ünnepelték így a karácsonyt.

A feldíszített fát természetesen a lakás legszebb helyiségében, a fogadószobában, más néven a szalonban állították fel, innen kapta a nevét a ma már -bár még hivatalosan el nem ismert- hungarikumnak számító szaloncukor. A szaloncukedli -ahogy Jókai Mór nevezte- készítése a család kedvelt karácsonyi készülődéséhez tartozott: magát a cukrot a család szakácsa, vagy a háziasszony főzte és ízesítette gyümölcslekvárral, rumos dióval. A gyerekek feladata volt a selyempapírba (a cigaretta papír volt erre a legjobb) és a csillogó sztaniolba csomagolás, végül pedig az elmaradhatatlan rojtozás.

Fontos tudni, hogy a karácsonyfára szánt szaloncukrot fehér, vagy világos színű papírba csomagolták, ám a Mikulás piros szaloncukrot hozott.

Az 1880-as évek közepétől már cukrászdák is nagy mennyiségben készítették a rendkívül drága édességet először kézi, majd a század végén két helyen biztosan, a Stühmer csokoládégyárban és a Gerbeaud cukrászdában gépekkel is. Legkésőbb a csomagolást gépesítették, jellemzően a II. Világháború után, de még az 1960-as, 70-es években is sok helyen kézzel készítették a szaloncukrot, mert "az mégis házi volt".

Manapság a különböző édességgyártók megszámlálhatatlan ízben és csomagolásban árulják a továbbra is -tudomásunk szerint- csak a magyarokra jellemző szaloncukrot. Ha Ön mégis megpróbálna egy "időutazást" és saját kezűleg készítené, kattintson a receptért!

Egy dolog viszont változatlan a szaloncukor története során: a gyerekek csak a cukrot eszik ki a papírból, melyet aztán a karácsonyfán igyekeznek úgy visszahajtogatni, mintha még érintetlen lenne...